Boszorkány: Juhász Renáta SZEGEDI BOSZORKÁNY PEREK

Szeretettel köszöntelek a Boszorkányos Kompánia közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1792 fő
  • Képek - 853 db
  • Videók - 84 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 47 db
  • Linkek - 24 db

Üdvözlettel,

Boszorkányos Kompánia vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Boszorkányos Kompánia közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1792 fő
  • Képek - 853 db
  • Videók - 84 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 47 db
  • Linkek - 24 db

Üdvözlettel,

Boszorkányos Kompánia vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Boszorkányos Kompánia közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1792 fő
  • Képek - 853 db
  • Videók - 84 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 47 db
  • Linkek - 24 db

Üdvözlettel,

Boszorkányos Kompánia vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Boszorkányos Kompánia közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1792 fő
  • Képek - 853 db
  • Videók - 84 db
  • Blogbejegyzések - 234 db
  • Fórumtémák - 47 db
  • Linkek - 24 db

Üdvözlettel,

Boszorkányos Kompánia vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

I. fejezet: A boszorkányüldözés

I/A. A kezdetek

Boszorkány szavunk ótörök eredetû, honfoglalás elõtti eleme nyelvünknek, csakúgy mint, a vele egyazon fogalomkörbe tartozó igéz, bûvöl, bájol szavunk is. Jelentése: "nyomó", az aki "nyom", ártó, rossz szellem. Ez a nyomó szellem Európa szerte ismert. A magyarság ezt a szellemalakot társította olyan közöttük élõ, rontó személyekkel, akikrõl feltételezték, hogy ártó szellemekkel kapcsolatban állnak, s ezek segítségével ártani tudnak másoknak.

Az idõk folyamán minden varázslatos képesség megtestesítõjévé a boszorkány vált, tehát mai mivoltában a boszorkányság úgyszólván gyûjtõfogalom lett, ami folyamatosan bõvült új, nyugati elemekkel. Végsõ kifejlõdése a XVIII. századra tehetõ. A korai boszorkányperekben nem találkozunk a kifejlett boszorkány-fogalom lényeges alkotórészeivel, amelyek pedig a Nyugat-Európai boszorkánypereket kezdettõl fogva jellemezték. Erre utal a vallatókérdések jelentõs része is, amelyek a sokszor emlegetett boszorkányzsír használatára, a boszorkányok repülésére és általában a sátánizmusra utalnak. Tehát a vallás és a néphit volt az, ami a boszorkányok létét, tevékenységét "mûködésben" tartotta. A mítikus-mágikus boszorkánykultúra a kereszténység bonyolult és ellentmondásos kölcsönhatásának eredményeként született meg.


I/B. Az üldözés megindulása, tömegessé válása

A középkori Magyarország törvényhozásában viszonylag hamar feltûnnek a boszorkányperek. Ez valószínûleg azért alakult így, mert bár több tucat névvel illették, de összefoglalóan boszorkánynak nevezték a régi pogány vallás gyakorlóit. A pogány felfogás szerint az emberek és istenek világát démonok és szellemek kapcsolják össze. A kereszténység felvétele után - az egyistenhit alapján - a szellemek és démonok rosszándékú lényként kerültek be a köztudatba. Az összes ártó szellem közül a boszorkányok lettek a leghírhedtebbek, akik szerzõdést kötöttek az ördöggel, hogy tõle varázslást, bûbájosságot tanulhassanak. 

Mi az ördög és honnan származik? Erre a biblia nem ad világos választ. Iraeneustól kezdve valamennyi híres teológus foglalkozott az ördög problémájával. Az ördög általuk megfestett képe a Gonoszt személyesíti meg. Az ördög, amint az egyház teológusai lefestik, aki egyben a Sátán, a sötétség uralkodója, a pokol fejedelme, Isten fõ ellensége, vetélytársa, becsmérlõje.

A hozzá hasonló számkivetett angyalokkal együtt, akik nagy számú sátáni hadát alkotják, mindenütt igyekszik a maga oldalára csábítani a hívõket, birtokba venni lelküket. Õ a legnagyobb mágus, varázsló és boszorkánymester. Egyes teológusok azt állították: Isten az ördögnek megengedi, hogy megkísértse az embert, s ez utóbbinak meghagyja a választás szabadságát. Az egyik legrégibb egyházi irat az isz. 145. körül keletkezett Pásztorok hangsúlyozza, hogy az ördögnek nincsen hatalma a keresztények felett, sõt kellõen ájtatos istenfélõ emberek könnyûszerrel elûzhetik a gonoszt és szolgálóit. Ebbõl fontos "teokratikus" következtetés vonható le: az Ördög nem képes bûnre kényszeríteni, csupán bûnre ösztönözhet! Az egyház azonban nem véletlen "kreálta meg" az Ördögöt, hiszen nélkülözhetetlen volt a számára. Az ördög lehetõvé tette, hogy a számlájára írjanak minden emberi gyengeséget és ocsmányságot, az egyház és az egyházi személyek minden fogyatékosságát és bûnét.

Hasonló feladatot láttak el az ördög hû szövetségeseinek kikiáltott boszorkányok is: nem létezett olyan aljasság, melyeket az inkvizíció habozott volna a varázslóknak és boszorkányoknak tulajdonítani (ide tartoztak a természeti csapások, betegségek, kiderítetlen bûncselekmények, meddõség, koraszülés, stb.). A boszorkány valamennyi országban szinte jelképe mindannak, amit az általános erkölcsi szokások között elutasítunk. Gustav Henningsen szerint egy olyan ideológiai rendszer, melynek lényege egyfajta bûnbak funkció, vagyis: az embereket érõ bajok nem Isten büntetései az emberek vétkei miatt, hanem rosszindulatú támadások a Gonosszal szövetkezõ személyek, a boszorkányok részérõl.

I/C. Általános vádak

Az egyház szemében az egyik fõ bûn az eretnekség volt. Meghatározásuk szerint az eretnekség új vallási tanítások hirdetését és hibás, hamis vallási nézetek kitartó védelmezését jelenti. Azokat, akiket varázslással vádoltak semmiképpen sem lehetett az eretnekségnek ebbe a meghatározásába belefoglalni, hiszen a varázslók és a boszorkányok nem védelmeztek semmiféle eretnek nézetet, noha az ördögöt szolgálták. Nem törekedtek a fennálló egyház megdöntésére. Az egyház elítélte és megbüntette õket, de a varázslás üldözése egészen a XVI. századig soha sem volt tömeges jellegû. Az ilyen ügyek "vegyes igazságszolgáltatáshoz" tartoztak, tehát esetenként hol az egyházi, hol a világi bíróság hatáskörébe kerültek. A pápaság fennállásának elsõ két évszázadában a pápák nemegyszer megakadályozták az inkvizíció kísérleteit, hogy õket saját hatáskörébe vonják, hangoztatva másodlagos jelentõségüket, s figyelmeztetve, hogy az ilyen ügyek csak akadályozzák az inkvizíciót feladatának, az eretnekség üldözésének megvalósításában.

Az ördöggel kötött paktum még nem tette eretnekké a boszorkányokat és varázslókat, emiatt hiányzott a legfõbb elem, ami nélkül az egyház elképzelhetetlennek tartotta az eretnekséget: a titkos összeesküvõ szervezet. Ilyen nem volt, tehát létrehozták, kigondolták az inkvizítorok: a boszorkányok és varázslók - állította az egyház - a sátán harcosai, tehát a sátáni sereghez, a sátán zsinagógájához tartoznak. Ennek bizonyítékai az inkvizítorok torz agyában a misztikus boszorkányszombatok voltak. Ennek igazolása nem ütközött különösebb nehézségekbe. A hóhér segítségével bármely inkvizítor bárkit olyan beismerésre kényszeríthetett, hogy a sátán zsinagógájához tartozik és hogy részt vett a boszorkányszombatokon. Ezután a boszorkányokra, mint istentagadó eretnekekre a legsúlyosabb büntetés várt mind ezen, mind a túlvilágon. Így a korábbi idõktõl eltérõen minõségileg más, szigorúbb fellépés alakult ki a boszorkányokkal szemben. 
A XVI. század második felében az egyháziak a boszorkányok és varázslók eretnek szektájának már teljesen kialakult koncepciójával rendelkeztek: híveit a sátán maga, vagy ügynökei útján toborozza. 

A kísértõ "ügynök" kikeresi magának áldozatát, "édes életet" ígér neki, s felszólítja, vegyen részt a titkos összejöveteleken (boszorkányszombatokon), ahol hatalmas emberekkel találkozhat és kielégítheti legalantasabb szenvedélyeit is. Az eretnek-összejövetelek elsõ leírását egy 1335-ös évi toulousi perbõl, két asszony kínpadon elhangzott vallomásából ismerjük. 

A vallomások zömének alapján így zajlott egy összejövetel: a boszorkány-összejöveteleken az ördög elnökölt. A boszorkányok odaérve térdre borultak az ördög elõtt, akit úgy imádtak, hogy "csókkal illették a bal kezét, a mellét épp a szíve fölött, a nemi szervét, majd a farka tövét". Az ördögnek szokása volt az arcukba szellenteni, amikor a rítus utolsó részéhez értek. Az újonnan érkezõknek át kellett esniük a sátáni keresztelésen: meg kellett tagadniuk a keresztény hitet és meg kellett vonniuk hûségüket Istentõl, az ördög ez után - a legtöbbször szennyvízzel - újra keresztelte híveit. Följegyezte nevüket egy fekete könyvbe, ezután elhelyezte jelét testükön. Majd felszólította híveit, kövessenek el minél több gonoszságot. Ezt követi a tánc és a lakoma, majd a fekete orgia, ahol semmiféle tilalmat, házassági, vagy rokonsági köteléket nem vesznek figyelembe, anya a fiával, apa a leányával, testvér testvérével hál. Valamint itt kapják meg a kenõcsöt (boszorkányzsír/repülõzsír) és a varázsport. A másik igen kedvelt vádpont - ami része volt a sabbathnak is - a vádlottak szerelmi élete, illetve a szexualitással kapcsolatos dolgok. Mivel a nõ és a férfi kapcsolatát az egyház csak a házasság keretében tartotta megengedhetõnek, így a valláserkölcsi elõírások megszegõit különféle büntetésekkel sújtották. A világi törvénykezés sem volt különb, 1514-ben Werbõczy Tripartituma halálbüntetést ír elõ a "paráznákra", ha azok nõsek, illetve férjezettek voltak. A középkorban az ösztönök intézményesített elnyomásának hatására az erotika izgatta az emberek fantáziáját. A nyilvános boszorkányperek során teljes részletességgel tárgyalták a nemi közösülések száz féle módját, a seprûnyél fallikus szimbólumán át csaknem minden szexualitással kapcsolatos témakör felvillant az egyházfõk, inkvizítorok és bírák fantáziavilágában. 

A leírásokban nagy figyelem irányult a démon, ördög nemiszervére, továbbá sarkalatos kérdés volt, születhet-e gyermek démon és ember kapcsolatából (Többek között ezt is tárgyalja Sprenger és Institor is "Boszorkányok pöröje" címû mûve, illetve kis részben Aquinói Tamás "Summa theologica"-ja). 

A fent említetteken kívül a boszorkányokat tették felelõssé a kedvezõtlen idõjárásért, rossz termésért, természeti csapásokért, betegségekért, járványokért, csecsemõhalálért, házi állatok megkötéséért, stb. Úgy tartották, hogy varázslással különbözõ elõnyökre tudnak szert tenni, szerelmet képesek kelteni, de akár halált is okozhatnak. A szörnyû kínzások hatására az elítéltek megvallották mindezeket, minden torz és aberrált tettet, ami az inkvizítorok agyában megszületett és amiket hallani akartak tõlük. Az ilyen perek általában rémületet és felháborodást keltettek a hívõk között, akik meg voltak gyõzõdve arról, hogy csak az egyház és az inkvizítorok óvhatják meg õket a sátánnak és aljas csapatának borzalmas fondorlataitól. A XVI-XVII. századi boszorkányhajszának valójában nem sok köze volt a vallásüldözéshez. Teljes mértékben a boszorkányhitnek a korabeli társadalmi életben betöltött szerepéhez kapcsolódott, de bátorítást kapott a törvényhozás, illetve a "sátán cimborái" ellen mondott prédikációk nyomán.


I/D. Boszorkányüldözés alapdokumentumai és hatások

Az inkvizíció valóságos boszorkányvadászatot rendezett. Akárkit megvádolhatott rosszakarója, hogy az ördög felbujtására szemmel verte, megrontotta õt. Az inkvizíciónak nem került különösebb fáradtságába, hogy letartóztassa és beismerésre kényszerítse a megrágalmazottakat. Az egyház mindenképpen ösztönözte a besúgást, a boszorkányok feljelentését, hajszálra úgy, mint az eretnekek esetében. 

A pápai rendeletek sorozatát 1485-ben VIII. Ince pápa híres boszorkánybullája nyitotta, majd a következõ évben két egyházi fõinkvizítor Jacobs Sprenger és Henrich Kramer hírhedt könyve, a Malleus Maneficarum ("Boszorkányok Pöröje") zárta. VIII. Ince említett bullájának fõ tételeit majd 140 év elteltével, 1623-ban XV. Gergely pápa "Omnipotentis Dei" címû "alkotmányában" megismételték. A pápai bulla mindenek elõtt részletesen felsorolta, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzõi. Azután teljes hatalmat ad a két már említett inkvizítornak a perbe fogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékrõl világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeirõl. Talán a bulla önmagában még nem indította volna el az eszeveszett hadjáratot. Olyan fegyver volt, amelynek pusztító hatása attól függött, ki hogyan értelmezi. A "Pöröly" viszont óriási tekintélyre tett szert, valósággal bibliája lett a boszorkányhitnek és a boszorkányüldözésnek. Sikerére jellemzõ, hogy Németországban 16 kiadást élt meg, Franciaországban 11-et, Angliában és Itáliában is kiadták. 1486-tól e könyv alapján folytatták le a boszorkányperek kivizsgálását, a boszorkányok vallatását. 

Az elsõ részben leírja, a boszorkányság lényegét, feltételeit, az ördöggel való kapcsolatot. Leszögezi, hogy a boszorkányok létében kételkedni üldözendõ eretnekség, majd részletezi a varázslás fajtáit, eszközeit, s "bölcs" tanácsokat ad, hogyan lehet védekezni a rontás ellen, hogyan lehet következményeit megsemmisíteni. Végül pedig a boszorkányüldözés módszereit tárgyalja. A "Pöröly" szerint a boszorkányok egyházi és világi bíróság elé tartoznak, de ha egyszersmind eretnekek is, akkor az inkvizíció elé, ez - írja - a legborzasztóbb, legsúlyosabb és különleges bûn, a bíróknak tehát nem kell ragaszkodnia az eljárás szokásos menetéhez, rendkívüli fegyverekhez nyúlhatnak (természetesen éltek is jócskán ezekkel a lehetõségekkel a vallatók). 

Az új felfogás szerint - a régi gyakorlattal ellentétben - a boszorkányokat akkor is meg kell büntetni, ha nem okoztak kárt, csak tagjai a szektának. S mivel ez szörnyû bûn, nem mentheti meg a boszorkány életét az sem, ha megbánja bûneit, megtagadja az ördögöt és visszatér az igaz hitbe. 
A régebbi felfogástól eltérõen a "Pöröly" a varázslást és a boszorkányságot elsõsorban és fõleg nõi bûnnek tekinti. A kódex a nõi nem és a boszorkányság közötti kapcsolat megállapításának alapokmánya volt. A szerzõk alapvetõ véleménye, hogy a boszorkányság létezése tényszerû és igaz, hiszen a nõk olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, melyek engednek mindenféle démoni kísértésnek. Ennek alátámasztására a szerzõk nagy gonddal kikerestek a bibliából az egyházatyák, sõt pogány filozófusok mûveibõl is minden olyan állítást, amely a nõk ellen irányul. Hosszasan bizonygatták a nõk perverzióját, alacsonyabbrendûségét és gonoszságát. Egy példa a tételeikbõl arra, hogy milyen megállapításokra alapozták bírálataikat: "a nõ Ádám oldalbordájából alkottatott, s mivel az oldalborda alakja görbe, ezért a nõ fizikuma hiányos, fogyatékos, vagyis tökéletlen, tehát a nõ lelkülete és hajlamai sem lehetnek mások, mint alacsonyabbrendûek és tökéletlenek.". Minthogy testileg és szellemileg gyengébb, mint a férfi - fejtegetik - azért keresi a szövetséget az ördöggel, hogy mint boszorkány tevékenykedjék.

A szerzõk eljutottak az abszurditás csúcsáig, megállapították, hogy a nõ alattomossága, csalárdsága, elvetemültsége, rosszindulatúsága olyan fõ bûnökben jelentkezik, mint hûtlenség, hazugság, paráznaság. Az hogy fõleg a nõket tartották boszorkánynak számos okra vezethetõ vissza. Minthogy orvosok akkoriban alig voltak, a nõk igen jelentõs szerepet játszottak a betegek ápolásában, szüléseknél, stb. A bábákat, javas-, füves asszonyokat, csodadoktorokat gyakran illették boszorkányság vádjával. Sikertelen gyógyítás, maradandó testi baj, a beteg halála esetén a hozzátartozók kiáltották ki boszorkánynak a "gyógyítót", (sikeres gyógyítás esetén talán egyetlen varázslással való váddal sem találkozhatunk). Sokszor varázsmondásokkal, õsi mágikus szertartásokkal kapcsolták egybe a gyógyfüvek, stb., használatát, ami szintén gyanút ébreszthetett környezetükben. 

A nõk ezidõben igen elnyomott társadalmi helyzetben voltak, elõbb apjuk, majd férjük tekintette õket tulajdonuknak, még a legelõkelõbb körökben is szokás volt, hogy a férj a feleségét - még mások jelenlétében is - durván bántalmazhatta. Így azután elõfordult, hogy a nõ tehetetlenségében varázslással, bûvös szerek használatával próbált bosszút állni (a "bûvös szerek" között néha mérgek is szerepeltek, amelyek azután eredményessé tették a varázslatot). Sok szerencsétlen nõ munkalehetõség híján - házimunka helyett - az "õsi mesterséget" ûzte. Ilyenek voltak például a titokzatos gellérthegyi boszorkányok is. Ha valaki este gyanútlanul sétált a hegyoldalban és ott különbözõ sikolyokat, hörgést, mocorgást hallott, joggal ijedhetett meg a vélt boszorkányoktól. Ezek a "boszorkányok" azonban nem voltak mások mint a bokrok, bozótok közé rejtõzött egyszerû, vagy éppen hírhedt prostituáltak. 

Bár kétség kívül leginkább nõket vádoltak meg, nem csak kizárólag õk estek áldozatul a boszorkányüldözésnek. Az inkvizítorok nem válogattak korra és nemre való tekintet nélkül, férfiakat, gyerekeket és idõs embereket is egyaránt elítéltek. Az egykori boszorkányperek jegyzõkönyveibõl úgy tûnik, hogy a boszorkánysággal gyanúsítottak két fõ társadalmi csoportból kerültek ki. Az egyik csoportot a koldusok, nyomorékok, nincstelen öregasszonyok, árvák alkották, akiket minden kockázat nélkül meg lehetett vádolni. A másik csoportba a társadalmi normáktól eltérõ, deviáns személyek tartoztak: tolvajok, csavargók, erkölcstelen és titokzatos emberek. (De nemegyszer - teljesen más okból - megvádoltak magas rangú személyeket is. Ennek egyetlen célja volt: a lejáratás és hatalmas vagyonuk megszerzése) Az tette a boszorkánypereket különösen borzasztóvá, hogy senki nem érezhette magát biztonságban, mert egyetlen bejelentés már megindíthatta a szörnyû gépezetet, s bárhogyan élt, bárhogyan viselkedett valaki, gyanús jelenséget mindig lehetett találni. Elegendõ volt, ha valaki túl szép, vagy éppen túl csúnya külsejû volt, beteges, vagy éppen túl egészséges nagy járványok idején.


II. fejezet: Az inkvizíció

II./A) Az inkvizíció történeti áttekintései

Hogy tulajdonképpen mit is értünk az inkvizíción, s melyek idõbeli keretei, arról a legkülönbözõbb vélemények léteznek. Ha az inkvizíción azt értik, hogy az egyház elítéli és üldözi a más gondolkodásúakat, a hitehagyottakat, akkor az inkvizíció idõbeli kereteit ki kell szélesíteni a keresztény egyház egész történelmére. Ha viszont az inkvizíciót szûkebb értelemben fogják fel, s e kifejezésben a katolikus egyháznak az eretnekeket üldözõ különleges törvényszékeit értik, akkor keretei összeszûkülnek: a törvényszékek létrejöttétõl, a XII. - XIII. századtól általános megszüntetésükig, a XIX. Század elsõ feléig. Az inkvizíció történetének tágabb felfogását elsõként a szicíliai spanyol inkvizítor, Luis Paramo fogalmazta meg, aki 1598-ban Madridban latin nyelven közzétette "A szent inkvizíció eredetérõl és kifejlõdésérõl" ("De origina et progressio Officii Sanctae Inquisitiouis") címû értekezését. Abban az igyekezetében, hogy igazolja a szent törvényszék tevékenységét Paramo szinte a világ teremtésénél kezdte fejtegetéseit. Az elsõ inkvizítor - bizonygatta - maga az Úristen volt, az elsõ eretnekek pedig Ádám és Éva. Isten kiûzte Ádámot és Évát a paradicsomból, mert bûnt követtek el ellene és elõzetesen titkos vallatásnak vetette õket alá.

"Az inkvizítorok ugyanezt az eljárást követik, amelyet magától Istentõl vettek át." Paramo szerint "Jézus Krisztus volt az Újtestamentum elsõ inkvizítora… Jézus Krisztus után Szent Péter, Szent Pál és más apostolok töltötték be az inkvizítorok tisztét, amelyet õk az azután következõ pápáknak és püspököknek adtak át". Természetes, hogy a bibliára való hivatkozás lehetõvé tette a klerikálisoknak, hogy egyrészt "bebizonyítsák" a szent törvényszék "törvényes", "isteni" eredetét, másrészt pedig "öröktõl való" jellegét. Paramónak az inkvizícióra vonatkozó nézeteit évszázadokon keresztül ismételgették az egyházi szerzõk. Paramo nézetével szemben Célesin Donais francia püspök, nem tagadva, hogy az egyház mindig fellépett a más nézetet vallók ellen, ugyanakkor azt állította, hogy az inkvizíció megkülönböztetõ vonása nem annyira az általa elbírált bûncselekmények jellege, a bírósági procedúra, vagy a büntetés formája, mint inkább az eretnekek üldözésére felhatalmazott állandó bíró léte.

Nem lehet egyet érteni sem Paramo inkvizítor véleményével, aki az inkvizíció kezdetét Ádám és Éva ellen a Mindenható által alkalmazott megtorlás idõpontjára teszi, sem Donais püspökkel, aki az inkvizíció történetét csupán a szent törvényszékek tevékenységére akarja redukálni. Úgy áll a dolog, hogy a keresztény egyház fennállásának korai idõszakától kezdve, a püspökök, közöttük a római püspök, a pápa - inkvizítori felhatalmazással rendelkeztek, hogy kinyomozzák az eretnekeket, ítélkezzenek fölöttük és megbüntessék õket (az egyház egész története folyamán éltek is e felhatalmazással). Vitás kérdés a történetírásban az inkvizíciós törvényszékek keletkezésének idõpontja is (a dátumok tekintetében a véleménykülönbségek azzal magyarázhatóak, hogy a XII. - XIII. század folyamán nagy mennyiségben adtak ki különféle, az eretnekek ellen irányuló, hasonló tartalmú pápai dokumentumokat). Az inkvizíció - valószínûleg - különleges törvényszék formájában a XIII. század második felében alakult ki, s története a XX. században fejezõdik be.

Míg a középkorban az inkvizíció tevékenységét kínzókamrák, kínvallatások, autodafék kísérték, addig az új és legújabb korban, amikor az inkvizíciót megfosztották hóhéri funkcióitól, az inkvizíció rafináltabb módszerekkel dolgozik: a kiátkozás, a kiközösítés, a tiltott könyvek indexre tétele válik fegyverrévé, amely könyvek közé sok kiváló, haladó tudós és gondolkodó mûvei kerültek.

II./B) Az inkvizíció mûködése

Miután az inkvizítor megkapta kinevezését õszentségétõl, azonnal hozzálátott "jámbor" feladatához. Alaposan áttanulmányozta a "legkiválóbb" inkvizítorok útmutatóit, kézikönyveit, elsõsorban Bernard Gui "Practica inquisitionis" (Az inkvizíció gyakorlata) címû mûvét, továbbá Nicolas Eymerich "Directorium inquisitorum" (Az inkvizítorok vezetõje, és Bernard de Como "Lucerna inquisitorum" (Az inkvizítorok lámpása) címû könyvét. Majd üzenetet küldött a rábízott körzet egyik városába, közölte a vezetõséggel, hogy meg fog náluk jelenni, s megvizsgálja hitük tisztaságát; gyûjtsék tehát össze meghatározott napra és órára a lakosságot.

Mindenki félt, mert az inkvizítor korlátlan hatalommal rendelkezett, s senki sem érezhette magát teljesen biztonságban. Senki sem maradhatott el, mert ezzel már magára terelte a gyanút. Az inkvizítor fellépett a szószékre. Beszédében szörnyû szavakkal ecsetelte az eretnekek gonoszságát és a reájuk váró evilági és túlvilági büntetéseket. Egy mód van csak megmentésükre: ha az inkvizítor visszatéríti õket az igaz útra. Felszólította az inkvizítor az igaz hívõket, azonnal jelentsék, ha tudnak eretnekrõl, vagy eretnekgyanús emberrõl, vagy pedig olyan egyénrõl, aki a hívõk többségétõl eltér életmódot folytat. Aki nem tesz eleget a parancsnak, azt kiközösítés sújtja. Aki viszont teljesíti "szent" kötelességét, háromévi bûnbocsánatot nyer. Ez az eljárás igen hasznosnak bizonyult, IX. Gergely pápa például büszkén dicsekszik: szülõk feljelentik gyermekeiket, gyermeke szüleiket, hitves hitvese ellen tesz vallomást. Az egész eljárás a legnagyobb titokban folyt. Ez a titokzatosság a tartomány minden lakóját szörnyû félelemmel töltötte el, elég volt néhány könnyelmûen elejtett szó, vagy egy - két ellenséges, irigy ember feljelentése, s már megindult az inkvizíció gépezete. Ha valaki ellen elegendõ gyanúokot látott az inkvizítor, - azaz legalább ketten ellene vallottak - akkor megidézte. (Az egyházon belül vita folyt az körül, hogy hány éves korban lehet valakit eretnekség miatt felelõsségre vonni. Egyesek szerint fiúknál 14, lányoknál 12 év az alsó korhatár. A szigorúbb teológusok azonban még a 9, sõt 7 éves gyermekek kihallgatását és megbüntetését is helyeselte.) Ha a megidézett nem jelent meg, az a bûnössége kétségtelen bizonyítékának számított. Távollétében kiközösítéssel sújtották. Az idézésre megjelentet az inkvizítor elé vezették.

Az inkvizítorok meg voltak gyõzõdve hivatások különösen magasztos és nemes voltáról, és úgy gondolták, hogy a vádlottaknak õszinte mély hálát kell érezniük a szent hivatal iránt, amely ugyan gyötri, sõt el is pusztítja testüket, de ugyanakkor megmenti halhatatlan lelküket a pokol kínjaitól. Az volt az elvük, hogy jobb, ha száz ártatlan büntetést szenved, mintsem hogy egy eretnek is büntetlen maradjon. Ha az egyszerû vallatási módszerek (különbözõ körmönfont kérdések) sem törték meg a foglyot, s nem késztették arra, hogy megvallja eretnekségét (akár valóban az volt, akár nem), akkor az inkvizítor alkalmazhatott és alkalmazott is más eszközöket. Ezek közül az elsõ a börtön volt. Föld alatti szûk lyukban tengõdött a gyanúsított akár éveken át, kitéve az õrök önkényének, durvaságának. Ha elsõ kihallgatása és néhány hónapig tartó börtön nem bírta rá, hogy bevallja eretnek voltát, az inkvizítor figyelmeztette: meg fogják kínozni. Majd a hóhér levezette a kínzókamrába, megmutatta alvadt vérrel beszennyezett szörnyû eszközeit, s mindegyiknél elmondta, milyen fájdalmat okoz.

Ha erre nem tört meg a vádlott, megkezdõdött a kínvallatás. A kínzókamrában az áldozatot meztelenre vetkõztették, majd hátrakötött kezénél fogva a mennyezetre erõsített csigáról lelógó kötéllel felhúzták a földrõl, s így függött egy ideig. Idõnként hirtelen visszaeresztették, majd újra felvonták. Közben felszólították: vallja be bûneit és bûntársait. Ha nem vallott, súlyokat akasztottak a lábára, s így húzták fel, majd pedig a hóhér 100-200 korbácsütést mért a lecsüngõ testre. Az eljárást több órán keresztül folytatták. Az inkvizítor, a jegyzõ, a hóhér és segédei ezalatt beszélgettek, ettek - ittak, olvasgattak, imádkoztak, kártyáztak. Ha ezután sem vallott, levették a kötélrõl és egy éles fokú létrára fektették, miután kezét és lábát zsinórokkal többszörösen szorosan körül csavarták, majd egyre szorosabbra tekerték. Újra és újra felhangzott a parancs: vallj! Ha nem tett ennek eleget, mélyen a torkába dugtak egy kendõt, s ezen keresztül több liternyi vizet kényszerítettek belé, míg a köteleket egyre szorosabbra húzták. Ha ez sem használt, akkor tüzes vassal égették a testét, körme alá szögeket vertek.

A szent hivatal folytonosan tökéletesítette a tortúra eszközeit, s a jól bevált módszereket az inkvizítorok átadták egymásnak. Amit az emberi gonoszság és szadista képzelet kigondolhat, azt mind megvalósították az inkvizíció kínzókamrájában, a szeretet vallása nevében Krisztus földi helytartójának rendeletébõl, felszentelt papok jelenlétében és parancsára. Ha az áldozat végül is vallott, akkor visszavitték a cellájába. Másnap újra elõhozták, aláíratták vele a jegyzõkönyvet. Ilyenkor odajegyezték, hogy a vallomása önkéntes - mert hisz nem a kínzókamrában írta alá.

Az egyház, hogy kegyességét biztosítsa, elõírta: a tortúrát csak egyetlen egyszer szabad alkalmazni. Az inkvizítorok ez alól is találtak kibúvót: ha a szerencsétlen áldozaton már a végsõ kimerültség jelei kezdtek mutatkozni, ha elvesztette eszméletét, vagy attól tartottak, hogy a kínzókamrában kiszenved, elrendelhették - nem a tortúra abbahagyását, hanem félbeszakítását, ami azt jelentette, hogy bármikor folytathatták anélkül, hogy megsértenék a fennálló rendszabályokat. Ilyen esetekben vártak pár napot, míg a vádlott némileg magához tért, s akkor folytatták a kínzást.

Hogyha a gyanúsított a többször megismételt, és mind kegyetlenebb tortúra után is kitartott amellett, hogy hithû katolikus, akkor tulajdonképpen szabadon kellett volna bocsátani. Ez azonban csak a legritkább esetben fordult elõ. Az inkvizíció nem szívesen vallotta be, hogy tévedett, hogy a kínzás ártatlan hívõt sújtott. Ha a hosszadalmas eljárás befejezõdött, az inkvizítor meghozta ítéletét. Ezt rend szerint pompás ünnepi színjáték (az ún. servus generalis, vagy autodaté) keretében hirdették ki. A papság igyekezett megõrizni a szerénység látszatát. 
Ezért az inkvizítor nem ítélte el ezeket a "szörnyû" bûnösöket, akik elárulták Isten legszentebb felségét, hanem elbocsátotta az egyház kötelékébõl és átadta a világi hatóságoknak, azzal a felszólítással, hogy büntessék meg. 
Ámde - minthogy a keresztény egyház a szeretet egyháza - azt a jámbor kérelmet fûzte ehhez, hogy ne ontsák vérüket. (Jaj lett volna azonban annak a világi tisztviselõnek, aki ezt a kérést komolyan veszi.) Az elítélteket a már elõre elkészített máglyákhoz vezették. A látványosságra rengeteg nézõ gyûlt össze.


III. A szegedi boszorkányperek

III/A) Boszorkányperek Magyarországon

A varázslással, boszorkánysággal való rontás (latin néven maleficium) bûne miatt már a XI. - XV. században is folytak pörök Magyarországon. Akit ebben elsõ ízben találtak bûnösnek, azt pellengérre állították, de ha visszaesett bûnébe, máglyára küldték. (A legrégebbi magyarországi boszorkánypör, amirõl tudunk 1565-ben Kolozsváron, Botzi Klára ellen folyt.)

A magyarországi "boszorkánypörök" kezdettõl fogva nem az inkvizíció, hanem a világi hatóság, a városi, vármegyei bíróság, vagy az úriszék elõtt folytak. Külön boszorkányüldözõket sosem neveztek ki. De a magyarországi papság bármilyen felekezetû volt is, kötelességének tartotta, hogy a boszorkányok után nyomozzon. Az egyházi fõhatóságnak a XVI. - XVII. században felügyeleti körútján mindenütt kérdezõsködnie kellett, nincsenek-e a környéken boszorkányok. Ahol a világi hatóságok nem léptek fel kellõ eréllyel, a papok kemény megrovásban részesítették õket. Az iskolákban - amelyek akkor teljesen papi kézben voltak - "tudományos" elõadásokon tanították az ifjúságnak a boszorkányok tulajdonságait. A hazai joggyakorlat nem tekintette kivételes bûnnek a boszorkánykodást, s így nem is alkalmazott rendkívüli eszközöket, ugyanúgy járt el, mint a gyilkosságnál. (A vízpróbát néhol alkalmazták, máshol nem.) A vádlott beismerését nem tekintették szükségesnek a halálos ítélethez, és így a tortúrát többnyire nem alkalmazták olyan kíméletlen kegyetlenséggel, mint a nyugati országokban (persze hazánkban is megkínozták a vádlottakat, ha nem ismerték be önként boszorkány voltukat). A jegyzõkönyvek azonban, különösen a XVI. - XVII. században, általában nem említik a kínzást, csak a hóhér számadásaiból, s egy-egy elejtett megjegyzésbõl tudjuk, hogy a vallatásnál a hazai bírák is alkalmazták a csigázást, spanyolcsizmát, a létrát, a vassal való megpecsételést. Csak ritkán fordult elõ, hogy a külföldi joggyakorlatnak megfelelõen a vádlott sorsát vallomásától tették függõvé. Ilyen esetben, ha beismerte boszorkányságát, megégették, ha állhatatosan tagadott, számûzték. Arra nincs példa Magyarországon, hogy kisgyermek került volna boszorkányság vádjával bíróság elé, de mint tanuk, sõt, mint koronatanuk gyakran szerepeltek. 

Nálunk a XVIII. század elején még tetemes a boszorkánypörök száma. A XVIII. századi perekben a vádak még sokkal vadabbak a korábbiaknál. Gyakran merült fel az a vád, hogy a gyanúsított a Szent Gellért hegyre jár, hogy kenõcs segítségével repülni tud, hogy "embereket megkantároz és nyargalászik rajtuk". Az a vád is többször felmerült, hogy a boszorkány dióhéjban, vagy szitán közlekedik a folyón. 1719-ben merült fel nálunk elõször a szentelt ostyával történõ varázslás vádja, amely külföldön már régóta szerepelt az ilyen perekben. Késõbb is megtaláljuk azt a vádat, hogy a gyanúsított az áldozásnál nem nyelte le az ostyát, hanem kivitte a templomból. Emlegetik a boszorkányok összejöveteleit is továbbá, vagy szélvészt, jégesõt is tudnak támasztani. Ezek a vádak szerepelnek a hírhedt szegedi boszorkányperben is.


III/B) Boszorkányok Szegeden

Amikor a hazai boszorkánypörökrõl van szó, rendszerint a szegediekre hivatkozunk, amelyek a városnak szomorú hírnevet szereztek. Számomra azért a szegedi perek a legérdekesebbek, mert Magyarországon ezek voltak az utolsó olyan perek, amelyek halálos ítélet kimondásával és végrehajtásával végzõdtek. Az 1700-as évek elsõ évtizedeiben rendkívüli nyugtalanság jelei mutatkoztak Szegeden. A török hódoltság alól 1686-ban felszabadult Szegeden az élet nagyon nehéz volt. Megnõtt a nincstelenek, csavargók és koldusok száma. A régebbi lakosság és az újonnan betelepült szerbek, horvátok, németek között mindennaposak voltak az összetûzések. Hatalmaskodtak a királyi kamara emberei, a várbeli parancsnokok, s tisztek. Sem õk, sem a szerb határõrök nem járultak hozzá a közterhekhez. A határõrség elhelyezése, az erõdítési munkák súlyos terheket zúdítottak a lakosság nyakába. Bonyodalmas perek támadtak a város birtokai, továbbá a határõrök jogai és kötelességei között. A katonai visszaélések miatt a városi tanács újra meg újra panaszt tett a központi hatóságoknál. 

A határõrség parancsnokai viszont, mialatt újabb követelésekkel álltak elõ, szabályos akna-munkát folytattak a városi tanács ellen, nem csak a kormánynál, hanem a város lakossága körében is, elhíresztelve, hogy a tanács fokozni kívánja a lakosság terheit, s ezért legjobb lenne, ha nem törekednének a városi önkormányzat fenntartására és biztosítására, hanem teljesen a királyi kamara, vagy pedig a határõrség igazgatása alá helyeznék magukat. Egyidejûleg az új csanádi püspök, gróf Nádasdy László, a város kegyúri jogait igyekezett csorbítani, és az egyházi tizedet szigorúan behajtotta. (A vele folytatott küzdelem csak - az elsõ pör befejezése után - bekövetkezett halálával szûnt meg.) 1712-ben árvíz pusztított, amely évekig tartó nyomort, hajléktalanságot vont maga után. 1713-ban zavargások törtek ki. A tanács elfogta a vezetõket, közöttük a "legveszélyesebb bujtogatót", Sántha Miksát. A felkelõk megrohanták a városházát, ki akarták szabadítani társaikat, csak nehezen csendesedett el a vihar.

A 20-as években tovább fokozódott a nyugtalanság. Aszályos évek követték egymást, üresek voltak a magtárak. A rossz gazdasági helyzet következtében politikai villongások dúlták fel a város békéjét. 1728-ban a városi tisztségek betöltésével kapcsolatban újabb zavargások törtek ki. Ez az év rendkívüli aszályt hozott. Kora tavasz óta egy csöpp esõ sem esett. A papok hangos szóval hirdették: minden baj a nép bûneibõl fakad, ezek miatt érzi a város az Úr sújtó kezét, gyakran emlegették az Ördögöt, és a vele cimboráló gonosz embereket. Mikor pedig az áhított esõ helyett szörnyû vihar és jégesõ pusztította a környéket, egyre többet mondogatták a papok és a nép is, hogy ez "nem Istentõl ered", hanem a Gonosz mûve, hogy a Sátán cimborái meggyalázták a szent ostyát és ezzel még jobban felidézték a város ellen az Úr haragját. Ezeket a rémhíreket alátámasztotta, hogy az egyik öreg, kuruzsló bábaasszonyt, Kökénynét, a pap három ízben elkergette a gyóntatószékbõl. 
Kökényné Nagy Anna ellen már 1726-ban is folytattak pert. A tanú kihallgatására ekkor az a feljelentés adott okot, amelyet Fodor István tett: az öccse feleségét Kökényné "felhasogatta". A tanuknak felelniük kellett, látták-e, hogy Kökényné megforgatta a terhes asszonyt, felelniük kellett arra, boszorkányos életû volt-e Kökényné? Több tanú elmondta, hogy Kökényné mint bába beavatkozott a szülésnél, és a gyermeket darabokban szedte ki, az asszony meghalt.

A per jegyzõkönyvébõl megtudjuk, hogy Kökénynén Makón a Marosban végrehajtották a vízpróbát, de a víz felvetette, ami bûnösségét igazolta. El is ûzték, és Kökényné dicsekedett vele, hogy a makóiak "meg is adták az árát". A szegedi tanács már ekkor boszorkánynak tartotta, de nem tûnik ki, kapott-e büntetést. 1728 júniusában, a nagy szárazság és jégverés idején kitudódott az amúgy is már boszorkány hírében álló Kökénynérõl és néhány vénasszonyról, koldusról, hogy a szent ostyával varázslást ûztek, gyógyításra használták. A hírbe hozottakat a tanács vallatta, de tagadtak. Ellenben a 32 tanú sok vádat felhozott mind Kökénynére, mind másokra. A tanács tagjai megrettentek a bûnök sokaságától, és tanácsot kértek a pozsonyi országgyûlésen tartózkodó fõbírájuktól Podhradszky Györgytõl, aki tudatta a várossal, hogy mindenkit be kell fogni, és mielõbb ki kell vizsgálni ügyüket. A vádlottak és a tanuk vallomásai alapján ekkor 18 embert állítottak törvényszék elé.

Ezek a következõk voltak:

" Rózsa Dániel, martonosi születésû, 82 éves, a város egyik legvagyonosabb polgára, a boszorkányok kapitányának vallották.
" Széll Zsuzsanna, Rózsáné, mint pohárnok szolgált a seregben.
" Katona Ferenc, 60 éves, õ volt a zászlótartó.
" Borbola Ferenc, kecskeméti származású, hadnagynak tartották.
" Kovács Pál, pétervásári, a koldusok felügyeletével volt megbízva.
" Nagy Anna, elõbb Kökény András, utóbb Giliczó János felesége, Rózsa bíztatására lett boszorkány, bábáskodott, gyógyított, a legtöbb rontást õ tette, Makóról elûzték, Békés-megyei származású.
"Jancsóné Szanda Katalin, Heves-megyébõl jött Szegedre, õ is gyógyítással foglalkozott.
" Tóth Erzsébet, Danyi János özvegye, 27 éve boszorkánykodott.
" Dancsó János, Heves-megyébõl, koldulásból tengõdött.
" Dancsóné Hisen Borbála, árokszállási, 65 éves, a "templom szegényei" közé tartozott.
" Koncz Sára, Végh István felesége Rohonkánénak is hívták, Turáról való, 29 éves, õ volt a legfiatalabb, terhesnek vallotta magát.
" Korcsek Zsuzsa, Tóth Ádámné, Nagykátáról való.
"Köre Ilona, Pálfiné, akit Kerelának hívtak, bábasággal foglalkozott, fiát Pálfy Ferencet is gyanúsították. Kerelára sokan haragudtak, féltek a nyelvétõl, valószínûleg megfojtották a börtönben. 
" Csikós Jánosné, Erme Örzse, a vizsgálat ideje alatt meghalt.
" Barak Margit, Dogonics Mihály özvegye.
" Horváth Mátyás özvegye, Örzse, Bogadussánénak hívták, erdélybõl származott Szegedre, ládájában megtalálták a szent ostyát.
" Malmos Katalin, Légrádi János özvegye, szegedi, állítása szerint senkinek sem ártott, rajta nem találták meg a pecsételés nyomait.

Ezek tehát majdnem mind szegény koldus, bábaasszony, kegyelemkenyéren élõ öregemberek voltak. Egy kivételével 50 éven felüliek. Többségük csak néhány éve élt Szegeden, elõzõleg sokfelé kóboroltak az országban. Maga Rózsa Dániel is eredetileg szegény martonyosi juhászlegény volt, késõbb emelkedett Szeged leggazdagabb emberévé. Nyilvánvaló, hogy meggazdagodása sok ember képzeletét foglalkoztatta, s valószínûleg úgy gondolták, hogy varázslással jutott ilyen jó sorsba. Emellett régi gazdája boszorkánymester hírében állt.

A hatóság elrendelte a vízpróbát. A foglyokat kivitték az Alsó-Tiszapartra, s a sziget innensõ oldalán a keskenyebb és sekélyebb mederben összekötözve vízbe mártották õket. Három idõs asszony vízbe fulladt, a többi részben lemerült, részben a felszínen maradt. (A vízbe fulladtak holttestét is - noha a vízpróba ártatlanságukat bizonyította - késõbb megégették, mint boszorkányokat. Már ez is azt mutatta, hogy a hatóságok mindenképpen máglyára akarták juttatni a vádlottakat, s még az akkoriban szokásos bizonyítékokra és korlátozásokra sem voltak tekintettel.)
A vízpróba után újra kihallgatták a rabokat, most már kínzást is alkalmaztak, Carpzovius munkáját használták kézikönyvként (Benedictus Carpzovius, a lipcsei egyetem jogtanára, (1595-1660), Praxis Criminalis c. mûvét alkalmazták). Így most már sikerült beismerõ vallomást szerezniük. Kökényné bevallotta (négyszer kínozták meg), hogy eladta lelkét az Ördögnek, eljárt a boszorkányszombatra, rontott, varázsolt, stb. Megnevezte társait is, köztük több javasasszonyt, koldust, és a város leggazdagabb emberét, a volt fõbírót.

zsa Dánielt is feleségestül. Kökényné és késõbb a többi vádlott is azt vallotta, hogy a 82 éves Rózsa volt a boszorkánykapitány. Elmondták, hogy szerzõdést kötöttek az ördöggel, aki bakkecske (vagy bika) alakjában jelent meg elõttük, megcsókolták a homlokát és a farát, megtagadták Istent, az Ördög ezután emberi alakban közösült velük. (Tehát szabályos boszorkányszombat, ahogyan az a "Boszorkányok pöröjében", és Carpzoviusnál olvasható.) Azért léptek kapcsolatba a Gonosszal, mert jobb életet, gazdagságot akartak. Sok kárt okoztak, gyermekeket, terhes asszonyokat rontottak meg, a szentelt ostyát nem tudták lenyelni, ezért kiköpték, elásták, egy gyereknek levágták a fejét, helyette tökbõl csináltak neki fejet, az igazi koponyát elásták, hogy ezzel szárazságot okozzanak, az esõt eladták "Törökországra", a gabonát, halat is eladták ugyanoda, részben egy akó pénzért, részben bolháért. Rostán vagy dióhéjon átkeltek a Tiszán, e különös jármûben hatvanan, sõt százan is elfértek, háromszor évente a Gellért-hegyre repültek. A kapitány ott paszományos ruhát viselt, de utána semmivé lett, az ott használt ezüst-arany, pohár ganajjá változott. Fényes, aranyos zászlójuk van az Ördög képével, dióhájban õrzik. Az egyik boszorkány még azt is bevallja, tud tyúktojás tojni, abból él, hogy ezekkel kereskedik.

A vallomásokból kitûnik, hogy a bírák azt szedték ki a vádlottakból, amit hallani akartak. De még így is szöget ülthetett volna a fejükbe, hogy néhány vallomás teljesen képtelenség, hogy semmiféle, a perben említett tárgyat nem találtak, egyetlen ostyát kivéve. Így például az elásott koponyát nem tudták megmutatni, mert az ördög nem engedte. Az is feltûnhetett volna a bíráknak, hogy a kínzás közben a foglyoknak valósággal a szájukba rágták a vádakat, ezek részleteikben mégis ellent mondtak egymásnak, például az egyes vádlottak szerint az Ördög neve Pluto míg másoknak Dromo, vagy Belzebub, Pokolbeli Gyurka, Jupiter, vagy Lucifer. Néha egy baknak esküsznek fel, néha hatnak.

A vádlottak közül többen Sántha Miksát, a korábbi zendülés vezetõjét vallják tanítómesterüknek. Könnyen lehet, hogy a tanács adta a szájukba Sántha nevét. A városi tanács szemében Miksa nem lehetett más, mint a sátán embere, s ezt a meggyõzõdésüket megerõsítette, hogy a vádlottak - a bírák útmutatása alapján - boszorkányoknak mondták.

A hatóságok, és a jómódúak szilárdan meg voltak gyõzõdve arról, hogy az efféle "kódus", csavargó, bujtogató csõcselék az ördöggel cimborál, és hogy kötelességük ezek elpusztítása. Minden vádlotton megtalálták a stigmát. (Errõl gondos jegyzõkönyvet vettek fel.) 
Az ítéletet a városi törvényszék 1728 június 26.-án hozta meg. Ebben hivatkoznak a kútfõkre, csupa idegen forrásra, többek között Carpzovius könyve megfelelõ helyére. A szavazási jegyzõkönyv feltünteti a vádlott nevét és utána a szavazó tanácstag illetõleg bíró "striguláját", összesen tizenkettõt, majd a "viva cremetur" - élve elégetessék - ítéletet. Malmos Katalin elõbb pallóssal végzendõ ki, Bogadussáné és Koncz Sára ítéletét függõben tartották. Az ítéletet július 21.-én hirdették ki, két napra rá végrehajtották a Boszorkányszigetnek nevezett Tiszaparton, ahol összegyûlt a város népe, felolvasták és megmagyarázták az ítéletet. Kivégzés elõtt még egyszer megkínozták õket, hogy újabb neveket kapjanak tõlük. Hogy Rózsa Dániel ellen milyen nagy gyûlöletet érzett a tanácsosok egy csoportja, arra jellemzõ, hogy néhányan nyilvános megkínzására szavaztak, de kisebbségben maradtak. Hat férfit és hat nõt felkötöztek négyesével a három máglyarakáshoz kinyúló oszlophoz. Malmos Katalint elõbb lefejezték, majd holttestét az egyik oszlophoz kötözték.
A vizsgálatot folytatták, mintegy huszonnyolc olyan gyanúsítottat fogtak be, akiket az ítélet kihirdetése után az elítéltek neveztek meg. Nem kétséges, mi lett volna a sorsuk, ha váratlanul meg nem érkezik II. Károly király parancsa, amelyben a további eljárást felfüggeszti. A szegedi tömeges kivégzés híre a legfelsõbb helyekre is eljutott. A felsõbb körök meggyõzõdtek az iratokból, hogy a tanács törvényszerûen járt el, tehát az udvarnál is igaznak tartották mindazt, amit a vádlottak a kínzások hatására mondtak. Hozzájárult a király ahhoz is, hogy Koncz Sára, és Bogadussáné ítéletét végrehajtsák, azzal a módosítással, hogy elõbb lefejezendõk és azután égessék el testüket. Az ítéletet 1729. március 9.-én végrehajtották. (A többi gyanúsított bizonyára megúszta kisebb büntetéssel.)

A szegedi tanácsot, mint ítélõ törvényszéket a felsoroltak mellett feltehetõen más ok is vezérelte a halálos ítéletek meghozatalára. Bálint Sándor néprajztudós szerint Rózsa Dávid kapcsolatot tarthatott a Rákóczy-emigrációval. 
A kuruc hagyományok az egész XVIII. században éltek. Az idegen elnyomók állandóan tartottak a függetlenségi harc kiújulásától. Akik pedig a legcsekélyebb szállal is kötõdtek hozzá valaha, gyanúsak voltak és megsemmisítésükre az elsõ adandó alkalmat megragadták.

A szegedi boszorkánypörök bizonyos tömegmozgalmi vonásokat is elárulnak. A jelentés akármely formában is nyilvánult meg, a legszegényebb tömegekben nyíltan, vagy burkoltan meglevõ elégedetlenséget árulta el. A helyi vezetõknek mindenképp érdekében állott ezt elnyomni, hiszen õk voltak a felelõsek a történtekért. A Rákóczy mozgalmak után érthetõ a tömegmozgalmakat kiváltó elégedetlenségtõl való félelem - még ha az a boszorkánykodásban is jutott felszínre - az uralkodó osztály azon részében, amelyik hasznot húzott annak leverésébõl. A boszorkányégetést a politikai megfélemlítés eszközéül is felhasználták. 

Az alábbiakban a fõvádlott: Rózsa Dániel perének jegyzõkönyvét mutatom be részletesen. Azonban a jegyzõkönyvek szövege, vádlottaknak feltett kérdések minden esetben azonosak voltak, egyeztek a feleletek is. Ezekrõl egyes kutatók arra következtetnek, hogy a vallomásokat így adták a szájukba. Kiderült belõlük az is, hogy Rózsa Dánielt kivéve a vádlottak szegények, elesettek, koldusok voltak, akik közül néhányan bábáskodással, gyógyítással, kuruzslással foglalkoztak, és a babonázás sokféle fajtájában járatosak voltak. Féltek is tõlük, és ha valakirõl elterjedt, hogy boszorkány, senki sem mert melléállni. 
Megtalálható a vallomásokban a kuruzslás és gyógyítás néhány módja, ami elterjedt volt, de megtalálhatjuk azt is, amit a szájukba adtak, hogy azt vallják: varázslás (pl.: repülés és rontás), a betegségokozása, szemmel való megidézés, stb.

Rózsa Dániel vallomásának jegyzõkönyve eredeti szöveggel:
1728. június hó

Danielis Rósa, annor. Circ. 82.
- Vagyon e szövetsége az ördöggel?
Vagyon szövetsége, megtagadta az Istent, a szenteket is hátrahagyta szegényeket. Boldogasszonyt is megtagadta.
- Miképpen , s mi formában?
Volt egy vak feketeszõrû, aztat 10-szer kerülte meg és annyiszor csókolta meg és mondotta: te vagy az én uram, tartsatok nagyok a tiétek vagyok. Megesküdött, hogy valamit fog parancsolni, abban eljár.
Plutóra esküdött.
- Mikor lett az szövetség?
50 esztendeje.
- Meddig?
Holtáig fogadta és esküdött be, de adtak írást nekie, de mikor Szegedet megvették, a várban felverték a ládáját, akkor veszett el.
- Minemü helyen?
Martonyoson, Katona Ferencz házánál, Plutó ördög jelen volt.
Elsõ esztendõben tizedes volt, azután mindjárt kapitány lett.
- Volt-e valaki jelen?
Kerela napa, Csiszárné napa, Katona Ferencz anyja, apja, Katona Mihály, de már csak fühordó. 
- Hol szövetkeztél, vagy minemü jeled vagyon?
Martonyoson, Katona Ferencz atyja házánál. A szeméremtestén kívül ütötték, nem emlékszik reá jól, mivel részegen volt, hanem látta, hogy második s harmadik ujjával nyomta reá Pluto. Azután azt mondotta Pluto: no már enyim vagy. Azután ittak, ettek, tánczoltak s vigadtak.
- Mi vitt arra téged?
Katona Ferenc atyja, s anyja ámították el, hogy jó élet az gyönyörûség, lám még szépen élünk, sok szép asszonyok vannak és gondolta…
Azután valamikor kellett, baszott vélük az pokolbeliekkel.
- Üzted e banonaságot, bûbájosságot?
- Minemü szókkal és cselekedetekkel?
- Hányszor?
- Minemü helyen?

Üzte, mer azzal jár az. Mert elsõ esetben Sz. György, azután Sz. Iván napján és Sz. György éjszaka 11 óra tájban mindnyájan összegyûlvén, a barmot… a gabonák felett vitték és húzták, annak harmatját szedték és fazekakba töltötték, és kiki magáét haza vitte és aztat tésztába töltik és azzal dagasztanak. Most is vagyon belõle kamarába a földön fületlen fazékban. A zsir a kamarában van csorba bögrében. Kantár, zifra csigás, ha el nem tünt róla, hordó melett kamarában vagyon. 
Masa Geczit azért nyargalta meg, hogy futó és az menyit szerette. Az esõt és az halat Szt. György napján éjszaka 11 óra tájban, Matyparton 7 esztendõre adták el Törökországra 1 akó pénzért, a szegedi határt, jutott egybül-másbul 200, aztat ugyanazokkal elköltötte. Feleségének minden akótul 8 poltura járt, 30 akótul is, melyet elmért a vendégségben. A fatens osztotta el. Borborának 200 frt jutott.
- Mikor és minemü idõben? Ki ellen?
Röszkén rácz gyermek fejét el vették és tökbül csináltak fejet neki, aztat elásták, szegedi határon hallotta másoktul is… volt maga, hanem az õ parancsolatjábul volt. A tyúkok pedig… belõl asztalokon, deszka közé csinálták, úgy ásták el. Aztat azért ásták el, hogyha az ott maradhatott volna, annál is kevesebb élet lett volna. Az fejét azért tették oda, hogy szárazság legyen. Az kantár el szokott veszni, hanem az ördög szokta elõadni.
- Kiknek vétettél ördöngös mesterségeddel és minemû részeken?
- Kiknek vétettél, segítetted e azt?

Martonyoson az bátyját, hogy gyermekkorában megverte volt, kezeit, s lábait rontotta el. Sokáig sinlett, mintegy 3 esztendeig. Az fatensre nem gyanakodott, hanem Katona Ferenczre. Ennek 40 esztendeje.
Sárkány János veje fiát, Ferenczet bõcsõs korában rontotta meg. Kezét lábát össze húzták-vonták. Molnár bíró feleségével cselekedte. Az apjára az fatens haragudott. Lehetetlen meggyógyítani, mert meghalt, akinek parancsolta, hogy rontsa meg.
Sánta Ferenc koldúst Martonyoson 4 vagy 5 esztendõs lévén. Kerela napával Pálfynéval rontotta meg. Az lába inait kiszedte. Csak próbábul cselekedte. Nem lehet meggyógyítani.
Az ördög ingerelte reája.
Puskás János fiacskája szemeit rontotta el mostanában gyermekágyban. Az rosszaság vitte reája, azonban Kökényné is indította reája.
Süli Józsefnek elméjét vette el, Kerela kapitány engedelmébül úgy rontotta meg és meg is halt beléje. Ennek öt esztendeje, hogy megrontotta. Az ördög nem hagyott nyugodni nekie, azért cselekedte.
Császár István fiát.
- Kitül tanultad azon ördöngös mesterséget és miképpen jutottál arra?
Katona Ferencztül Martonyoson, azok hitették el, hogy jó élet az.
- És másokat tanítottál e arra? Kit és miképpen?
Kökénynének parancsolta, hogy Rohonkánét tanítsa meg és két akó bort adván neki, meg is tanította.
Malmos Katát is az fatens hírével fogadta fel Kökényné tanitani.
Dancsó dobost is õ parancsolta, hogy fogadja bé Kökénynét a seregbe.
Az maga feleségét is õ tanította s javasolta, hogy szép dolog az, mindjárt csaplárosnak választják õtet, amint az is volt.
Hat esztendeje Borbolát tanitotta Kökényné által.
Szántó Mihályt 13 vagy 14 esztendeje hogy nemes város kocsmáján vette, és beszéllette reá, a boszorkányságra magánosan.
- Jövendöltél e az embereknek üvegbül, kristálbul vagy tükörbül magad hasznáért kár nélkül?
Nihil.
- Vagy csak babonás áldásokkal éltél e?
Tudtál e bakon köpönyegen, vagy hajón által vinni az embereket?
Tudott volna, ha akart volna, de soha sem cselekedte, mivel egy rostában 100-an is elfértek.
Sok izben ki akart állani közülük, de a pokolbeli ördög nem engedte, hogy kiálljon, mivel holtig kötelezte magát közikbe.
Ezen az esztendõben lehetetlen visszavenni a föld zsírját, hanem a jövendõben, ha el nem kötik az esõt.
Akik itt vannak, mindnyájan ördöngösök, Horváth Ágnes. A Pluto hordozza õket mint a generális, de hiteti õtet, hogy ne vallhasson és sugalja.
A kantár csak eltünik, hanem mikor összegyülnek akkor adják neki.
Az fatenst vékába hordozzák, mivel tiszt volt, de azután csak… ganéjá változik, mint az ezüst és arany pohár. Legtöbbet Öthalomál szoktak volt összegyülni és Vaskapúnál. 
Szt. György nap, nagy (Boldog Asszony) karácsony nap táján és mikor az bokrokat bészürik, szoktak Budán Szt. Gellért hegyére menni, s ottan sokat esznek, isznak, tánczolnak. 
Halála óráján aki elsõben megfogta volna kezét, arra hagyta volna az ördöngösséget. Valamely idegen is, akit szándékozott. 
Az dobot az fatens parancsolajából vitte el az felsõvárosi koldús. Elvitte az fiát taníttatni.
Szántó Mihály és az, de azért nem mondotta, hogy szánta õket. Vagyon 12 esztendeje. A felsõvárosi koldús asszony is, akinek a dobot adatta. 
Borbola is az, de szánta, azért, hogy jó ember volt. 5 vagy 6 esztendeje. Az hadnagyságot õ adta reája. Rósa Geczi is, aki megvolt, olyan volt. De hogy atya fia volt, elhallgatta és az ördög is nem engedte. Rácz Kata, Horváth Miska, Dugonyáné. 
Gyakorta körülötte vannak az ördögök és az nyelvét elsütötték, hogy ne valljon. Az esõnek megkötése egy (zacskóban) tökben vagyon, hordók alatt volt elrejtve, de nyilván az társai elvitték onnan. Talán pedig Szánthó Mihály vitte el, mikor még az fatens áristonban volt, mert hozzája ment volt.
Plutónál volt az lastrom és mikor összegyûltek, számrul - számra kérdezte és nevezte hol van ez vagy amaz és neki számot kellett adni, de azt az írást senki sem tudta volna más olvasni az lajstromot és írást közülök. 
Paszományos ruhája czifra volt, de azután semmi sem, valamint az ezüst arany pohár csak ganéjbul lett. 
Az alsóvárosi korcsmárul sokszor vittek bort. Egyszer 3 akót megittak s megint visszaokádták. 
A szõlõtõkét megfúrták és kicsurgott belõle az bor.
Mikor szabad tömlõczben volt, sok ízben volt bent Rósánál Szánthó Mihály és második nap azon kérte, hogy az megkötött esõnek mivoltát had vihesse el és hogy reája ne valljon. Fateálja, hogyha vizbe hányják az boszorkányokat, könnyebben vallhatnak, mintegy az nyelve szólását megadják neki. 
Szabadkán kapitány Szabó János. 
Martonyoson Prodán Miletin helyettes kapitány.
Kanizsán Franczúr János rácz ember.
Hat vagy hét esztendeje hogy Szántó Mihályt rábeszélte és vette reá nemes város korcsmájában bor ital közben.
Az zászlójukon Dromo ördög van leírva, körül aranyos fényes, de ha eloszlanak csak semmivé tûnik.


IV fejezet: A szegedi perek késõbbi megítélése

Az üldözések nem értek véget, de ezután már jobbára kuruzslásért és a sikertelen kimenetelû gyógyításokért bûntettek. Ilyen cselekményekért ítélték halálra Lõrik Mariskát, de a börtönben meghalt. 1731-ben három asszonyt kiseprûztek, 1733-ban egyet kivégeztek. Két - két asszonyt csaptak ki 1734-ben és 1736-ban, ismét kettõt 1737-ben. Az utolsó adat 1744-bõl maradt ránk, amikor özv. Fóris Gergelyné Dóka Ágnes és Albert Jánosné Lantos Margit ellen indították meg az eljárást bábaság és kuruzslás közben elkövetett cselekményeikért. Rossz néven vették tõlük, amiért azt mondták: "Nem égetnek többé Szegeden, azt is megbánták, akit égettek.". A hóhér az ördög által való pecsételés nyomát nem találta rajtuk. Kicsapták õket a városból.
Egyre erõsödött azoknak a befolyása, akik a szégyenletes pörök befejezését követelték. Még nem tagadták a varázslás és rontás lehetõségét, miként a szegedi pörökbõl is kitûnik 1731 után. Mária Terézia és tanácsosai is erre az álláspontra helyezkedtek. Így 1756-ban a királynõ elrendelte, hogy a varázslási és boszorkány körökben a halálra vagy tortúrára szóló ítéleteket nem szabad végrehajtani, hanem fel kell terjeszteni a Helytartó tanácshoz felülbírálás végett. 1768-ban pedig elrendelte, hogy csak a legkétségtelenebb bizonyítékok alapján, de akkor is csak más kapcsolatos bûntettek esetében kezdhetõ meg a vizsgálat. A felterjesztett pörökben általában felmentõ ítéletet hoztak, és a pörök meg is szûntek azután. (A XVIII. század második felében Európa számos országában megtiltották a boszorkány pöröket).

A városi tanács a perek lezárása után, tehát a XVIII. század közepétõl nem dicsekedett az azokban vállalt szerepével. Sõt, az azokra vonatkozó iratokat kiemelték a rendes tárgyalási iratok közül és a Titkos levéltár iratait magába foglaló iratok közé helyezték el. Olyan iratok közé helyezték, amelyekhez a város legfontosabb érdekei fûzõdtek, és amelyekhez csak az arra illetékes juthatott hozzá a fõbíró engedélyével. A szabadságharc után a polgári átalakulással a feudális kor jogbiztosító erejû intézkedései elévültek, és ennek megfelelõen az ilyen iratokhoz a kutatók is hozzájuthattak. Az üldözések után, ahogy jobban és jobban hatott a polgári átalakulás, a tanács szégyellte elõdjeinek a perekben vállalt szerepét. Ez derül ki egy 1830-ban kel

Címkék: szegedi boszorkÁny perek

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu