Kolozsvárott 1565-ben öt, 1584-ben hat; Bihar megyében 1694-ben hat; Szegeden 1728-ban tizenhárom; Aradon 1756-ban négy máglya lobban föl, hogy lángjával eleméssze azokat a szerencsétlen teremtéseket, férfiakat és nőket, fiatalokat és öregeket, akikre a magukat csalhatatlan ítőletűnek hivő bírák kimondták az ítéletet: boszorkány, és a büntetése halál...

1620-at írunk. A békési megyeháza tárgyalótermében szigorúan ülnek a bíróság tagjai, szám szerint tizenegyen. Az elnöki székben az alispén foglal helyet. Velük szemben, a hosszú asztal előtt megtört tekintetű parasztasszony áll; nem lehet több negyvenévesnél, de fekete fejkendője, fekete ruhája, fogatlan, beesett arca vénasszonyt mutat.

Éppen a megyei ügyész beszél: - Feketéné Szabó Juliannát boszorkánysággal vádolom! Több tanú is látta, amint éjjelente seprűnyélen átlovagolt a falu fölött. Bizonyíték van rá, hogy Kovácsék tehenét megrontotta, azóta az állat véres tejet ad. Tudomásunk van továbbá róla, hogy fertelmes mesterkedéseivel elhajtotta a saját lánya magzatát, és egyéb bűbájosságokat is művelt. Vádlott, feleljen: beismeri-e a vétkeit?

Az asszony szava alig hallatszik: - Már hogy lovagoltam volna seprűnyélen, tekintetes bíróság! A tehenet sem én rontottam meg, nem értek én ahhoz... A lányom magzatát meg... Csak gyógyfőzetet adtam neki, hogy ne szüljön fattyút világ csúfjára... A gyógyfüvek ismeretét, gyógyfőzetek készítését még öreganyámtól tanultam, nincsen abban semmi boszorkányság...

Az alispán-elnök ezután elrendeli a tanúk kihallgatását, akik egyenként sorjáznak a bírói pulpitus elé.

- Kovács Rozália! Látta-e, hallotta-e, tudja-e, hogy Feketéné éjszakánként el szokot repülni a Gellérthegyre?

A tanú zavartan válaszol: - Látni éppen nem láttam, de mindenki beszéli. Azt meg tudom, hogy a tehenemet ő rontotta meg. Jött haza a tehén az este a legelőről, amikor Feketéné megállt előtte, ránézett, a tehén azóta is véres tejet ad.

Az elnök a következő tanút szólítja: - Szabóné álljon elő!

Az asszony így vall: - A múltkoriban benézek az ajtaján, hát látom, hogy üstben varas békát aszal. Beszólok, kérdem mit csinál, erre azt mondja, semmi közöd hozzá, mit szaglászol itt a házam tájékán, menj haza, nincs itt semmi dolgod.

A napokig elhúzódó tanúvallomások után a bíróság a közeli folyóhoz kísérte a vádlottat. A törvényszolga hosszú, vastag kötelet kötött a derekára, és bedobta az asszonyt a vízbe;úgy tartotta a kötél végét, mintha horgászbotot fogna. A kötél és a bő szoknya fenntartotta a szerencsétlen asszonyt a vízen. Feketéné önkéntelenül úszó mozdulatokat tett, hiszen rettegett a vízbefúlástól. Azt is tudta bizonyára, hogy egy korábbi perben a vízpróbánál elmerült egy asszony, ami ugyan bizonyította, hogy ártatlan, de mire kihúzták, már megfulladt. A szigorú bírák szakavatott szemmel szemlélték a jelenetet. Kis idő múlva az alispán intett, a csuromvizes asszonyt kihúzták a folyóból. Nem merült le, tehát a bíróság és a falu apraja-nagyja előtt minden kétséget kizáróan beigazolódott, hogy özvegy Feketéné valóban boszorkány. Ezután a tekintete megyei bíróság az asszonyt boszorkányság bűnében vétkesnek mondta ki, és egy hét múlva végrehajtandó elégettetésre ítélte.

Kálmán királyunk (uralkodott 1095-1116) szállóigévé vált mondása, miszerint boszokányok pedig nincsenek, nem azt jelentette, hogy az uralkodó gondolkodásban megelőzte volna korát. Kálmán király latin nyelvő törvényszövegében voltaképp ez áll: strigák nincsenek. Ezek a strigák még a kereszténység felvétele előtti időknek a bűbájosai, varázslónői voltak, akik a hiedelem szerint különböző állatok álakját tudták felvenni. A strigák létezésében már a nyugaton élő kereszténység sem hitt a XI-XIII. században. De Kálmán törvénykönyvében a strigák mellett (akik nincsenek) szerepel a malefica - bűbájos - kifejezés, a későbbi boszorkány megfelelője. Ezek ellen pedig Könyves Kálmán is törvényt hozott!

A boszorkányság tartalmát a kereszténység fogalmazta meg. VIII. Ince pápa 1484-ben Summis Desiderantes címmel bullát adott ki a rontások ellen, és megbízott két domonkosrendi szerzetest, hogy inkvizítorként járjanak el az említett bűnökben leledzők ellen. A szerzetesek, Jacob Sprenger és Heinrich Istitoris terjedelmes, "tudományos" művet írtak Malleus Melaficarium, azaz Boszorkánypöröly címmel.

Ez a mű tartalmazza mindazokat az ismérveket, amelyek a boszorkányokra jellemzőek voltak: a boszorkány súlya könnyebb, mint a közönséges emberé, ezért is marad a víz felszínén, gyorsabban jár a többi halandónál; képes átváltozni állattá; megrontja a gyermekeket és a felnőtteket; bűbájos mesterkedést űz állatokkal, füvekkel; végül szombat éjszakánként seprűnyélen ellovagol valamelyik hegy tetejére, hogy ott a Sátánnal és a pokol többi rémalakjával találkozzék. Elmodja nekik bűneit, a Sátánnal közösül; sokan gyemekeiket is elviszek ezekre a boszorkányszombatokra. A boszorkány testén stigmák, különös jelek (anyajegy), szemölcsök vannak, melyek nem fájnak érzéketlenek; ez a Sátán jegye. A Boszorkánypöröly fő tétele az volt, hogy a boszorkányságban kételkedni eretnekség. Akire egyszer rásütötték, hogy boszorkány, az nemigen menekült meg többé a vádtól. Addig kínozták, míg mindazt be nem vallotta, amit hallani akartak tőle. Boszorkány lehetett fiatal, öreg, férfi, nő, gazdag, szegény egyaránt.

A boszorkányság elleni vádat általában a kártékony varázslás különböző cselekedeteiért emelték, mint a betegségek okozása, kuruzslás, fenyegetés után történt szerencsétlenségek, szemmel verés, szerelmi varázslat, gyújtogatás, tolvajlás és ördögi mesterkedés, megrontás, varas (varangyos) békával való bűbájoskodás - illetve ezek kombinációi. A perekben a boszorkányság visszatérő, gyakran előforduló jellemzői még a következők: akasztott ember csontját, ruháját őrizgette; éjjel söprűnyélen lovagolt; valakinek a testéből csontot szedett ki.

A XVII. századtól találunk először említést arról, hogy a boszorkányok a Gellérthegyre járnak. De miért éppen a Gellérthegyre? Azért, mert a pesti és budai polgárok a XVII. században Blocksbergnek hívták a Gellérthegyet; ugyanaz volt a neve a hírhedt német boszorkánytalálka-hegynek. A szegediek és békésiek a jegyzőkönyvek tanúsága szerint törökországi hegyekre is jártak éjszakánként.

Míg a tortúra (kínvallatás) a nyugat-európai inkvizíció állandó módszerei közé tartozozz, Magyarországon igen ritkán alkalmazták a bírói szervek, és ilyenkor is csak ítéletsúlyosbításként, vagy a bűntársak megnevezésének kicsikarása végett. Az ítélet alig néhány perben függött a tortúra eredményétől: inkább a tanúknak volt jeltős szerepük. Az ítéletek lehettek, legsúlyosabb a máglyahalál; ennek általában enyhébb változata az elégetés előtti akasztás ( a máglyán a halottat égették el); "csak" bitófa; különféle időtartamú bebörtönzés. Az enyhébb büntetések: pellengér, megvetetés, száműzés, pénzbírság. Ritkán, de akadt felmentés is, sőt volt olyan boszorkány is, akinek megengedték vétkét; ez azt jelentette, hogy cselekedeteit nem értelmezték boszorkányságnak.

Ha kínvallatásra került sor, a bírák az esetek súlyossága szerint több kínzásfajta közül választhatta, amelyek gyakran egészen egyhék voltak; először a hóhér és a kínzóeszközök puszta bemutatása, majd a hüvelykszorító alkalmazása megkötözéssel kombinálva. A kínzást a hóhér, annak távollétében a törvényszolga végezte. Férfiaknál alkalazták még, hogy a vallatott személyt karjánál fogva felhúzták, miközben lábára testi erejéhez mérten negyed-, fél- vagy háromnegyed mázsás követ akasztottak. Legvégül a lábat szorító spanyolcsizma felhúzása következett. A tortúra nem haladhatta meg a fél órát, hogy az eljárás alá vont személyek ne valljanak többet az igazságnál.

A XVII. század végén, a XVIII. század elején Pesten és Budán a boszorkányság vádja inkább csak bosszúból, vagy becsületsértési ügyben fordult elő. Egy ácslegény feleségét például azért nevezték boszorkánynak, mert tejet öntött a keresztútra, teheneit akarva ezzel meggyótítani; egy másik asszonyt azért, mert a feljelentő libái elpusztulak. Férfira is tettek hasonló panaszt Pesten: üzleti vetélytársának legyűrése miaat a Hexenmeister (Boszorkánymester) névvel illették.

Nem érdektelen az a három boszorkányper sem, amelyt Bethlen Gábor erdélyi fejelem indított 1614-ben Imrefiné Ifjú Kata és Dengeleginé Török Kata, illetve Báthori Gábor korábbi fejedelm húga, Báthori Anna ellen 1618-ban és 1621-ben. A három főúri asszony meghúrcolásához Bethlen indítóoka a megvádoltak birtokainak megszerzése volt. A férfiakat egyszerűbb volt különféle vádak ürügyén megfosztani birtokaitól, de asszonyszemélyeknél csak a férfertőző paráználkodás és a boszorkányság bizonyította azt, hogy érdemtelenek birtokaik tulajdonjogára. Bűnösnek találták és elítélték minhárom asszonyt, de életüknek megkegyelmeztek, csak birtok- és jószágvesztés volt a büntetésük.

1756-tól aztán Mária Terázia Magyarországon fokozatosan megszüntette a boszorkánypereket, melyek egyébként sem számukban, sem kegyetlenségükben nem közelítették meg a nyugati, főleg a német bosazorkánypereket.

Stassburban csak 1615-1625 között ötezer boszorkányt égettek meg; Würzburgban 1623-1631 között kilencszáz személyt végeztek ki boszorkányság miatt, közöttük tizenkét-, tíz-, kilenc-, sőt kétéves gyermekeket is! Elzászban 1582-ben százharmincnégy kivégzés volt. (A torzszülött, nyomorék, testi hibás gyermekeket az ördög fattyának, vagyis a Sátánnal való szombat éjszakai közösülés gyümölcsének tekintették.) Egyszer például Luther Márton, amikor az utcán meglátott egy nyomorék fiúcskát, azonnal hátraszólt kísérőinek, hogy végezzenek az ördögafattyúval. A gyermeket azonnal megölték.

A magyarországi boszorkányüldözéseknek lényeges eleme volt a közösségekből való kitaszítás. A jobbágyság gyakran kivetett a közösségből olyan embereket, akiktől félt, akik túl szegények vagy túl gazdagok voltak; a csúnyákat, a szépekez, a nagyon okosokat és a nagyon butákat. Tehát mindazokat, akik jelentősen különböztek az átlagtól. Gyakran rájárt a rúd a közösségek bábáira, javasasszonyaira is, akik ismerték a gyógyfüveket, valamint azokra, akiket valamilyen váratlan, megmagyarázhatatlan szerencse ért.

A boszorkányüldözést az egyház is támogatta. Bár hazánkban az ilyen perek a világi bíróságokhoz tartoztak, a papok, a barátok járták a falvakat, és érdeklődtek, hogy nincs-e boszorkány, ismeretlen ember a faluban. A vakhiedelem és a megfélemlítés is az egyház és a főurak tekintélyét növelte.

Bár itt-ott (még igen magas civilizációjú országokban is) ma is hallani különleges rontó tulajdonságokkal rendelkező személyekről, a babona, a tudatlanság fokozatos kiküszöbölésével a boszorkányok lassan kihalnak XX. századi világunkból. Ma már a gyermekek is tudják, hogy boszorkányok pedig nincsenek, sem a striga (varázslónő), sem a malefica (bűbájos), sem a venefica (istenkáromló, varázsló) értelmében; akire mégis rámondják, hogy böjti boszorkány, annak csak rendetlen külsejével, piszkos, borzas hajával van baj, de ezen máglya és tortúra nélkül is lehet segíteni.

Forráshttp://dark.freeweb.hu