,,A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen"
Kálmán király I. törvénykönyve, 1100 körül

1701 februárjának egy vasárnapján, az akkori Szatmár megye egy kisvárosában, Mátészalkán, egy mai szemmel szörnyűnek látszó lincselés történt. A templomozásból kijött tömegben Dancs Mihálynét egy jobbágyember boszorkánysággal vádolta és azzal, hogy varázslással megölte a fiát. A tömegben szép számmal akadtak, akik hajlandóak voltak minden további vizsgálat nélkül az asszonyt megfogni és vízpróbára hurcolni. A középkori istenítéletek hagyományaként, a gonosszal való kapcsolat vádját, még a 18. század elején is, úgy bizonyítják, hogy a vádlott jobb kezét a bal lábához, bal kezét a jobb lábához kötik és folyóvízbe vetik. Ha tiszta a lélek, a test a víz színén marad, ha nem elsülyed, így a bebizonyosodó bűnösség rögtön el is nyeri büntetését. Dancs Mihályné ekkor, a februári Krasznában lelte halálát. A törvénytelen gyilkosság miatt a vármegye indított vizsgálatot, mi, a 21. század szatmári embere, tulajdonképpen az ekkor született tanú-vallatásokból értesülünk az esetről. A szemtanúk beszámolójából felfeslik az egész ügy háttere és előttünk áll egy alig ezres lélekszámú településen kibontakozó tömegpszichózis. Az ügy Szatmár, de Magyarország és Európa, bármelyik helységében megtörténhetett ekkor, a felvilágosodás századában. Ezért érdemes alaposabban szemügyre venni az esemény mögött álló mozgató okokat.

A nyugati kereszténység sajátossága az ördög és emberi szövetségesei ellen indított peres eljárás. Mig a kereszténység egészében a gonoszt tekintik a közösséget és az egyént ért csapások fő okának, az ellene való védekezés a keleti részen megarad a hiedelem/hit és intézményesen az egyház feladatának. Nyugaton is a középkor folyamán egyházi bíróságok tárgyalják a boszorkánysággal vádoltak ügyét - mivel az ördöggel szövetkeznek az eretnekség, a legfőbb bűn ellenük a vád. De ez később, leginkább a reformáció elterjedésével magyarázhatóan, a világi bíróság hatáskörébe megy át, mint a büntetőperek egy fajtája. Pusztán a hit kérdésén túlmenő, a gonosszal való szövetséget bűntettként kezelő európai modell a boszorkányokkal való elbánást - peres eljárás lefolytatása bizonyítással, ítélettel és annak végrehajtásával - a társadalom konfliktusainak egyik szabályzó mechanizmusává teszi. Ezért lehet a boszorkánypereket, pusztán a hiedelmekre vonatkozó forrásértékükön túl, izgalmas kordokumentumként kezelni. Egy-egy boszorkányper mindig az adott közösség értékrendszerére és a vádlott/áldozat közösségen belüli helyzetére vet fényt. Annyi bozpnyos, hogy a vádlot leggyakrabban a közösség hierarchiájának alján, mintegy kitaszítottként él: jövevény, özvegy, vagy csak nonkonformista életmódjával kiváltotta a közösség elitélő véleményét.

A boszorkányság vádja már korábban felmerült Mátészalkán, éppen néhány héttel a szóban forgó eset előtt zajlott egy idevaló asszony pere Nagykárolyban, akit varázslással, rontással és az ördöggel való szövetkezéssel - röviden boszorkánysággal - vádoltak. A vármegyei törvényszék a vádlottat bizonyításra vízpróbára ítélte, amelyet pont a lincselés napján hajtottak végre Mátészalkán. Az első - törvényes - vízpróba már lezajlott és a vádlott vízbefolytásával ért véget. A boszorkányság nyílvánvaló tényén felizgatott tömegben könnyen lábrakaphatott egy újabb vád. Annál is inkább, mivel a vízbefúlt vádlott a nagykárolyi tárgyalás során végzett kínvallatáskor, Dancs Mihálynét is boszorkányként nevezte meg. A vízbefúlás tehát, bűnösségén kívül vádját is bizonyította. A szikrát a ,,jobbágyember" hangos, vádaskodó kiabálása jelentette és az indulatok elszabadulnak. A józanabb hangok nem tudják feltartóztatni pszichózist: egy helybeli gazda és egy nemes ember is kezességet vállal Dancs Mihálynéért, de hiába. A pszihózis olyan erős, hogy maga a megvádolt öngyilkosságot is megkisérel félelmében: az egyik tanú azt vallja: ,,azt mongyák, maga ölte meg magát, marcoriumot ött, gombostőt is vettek ki szájábúl." Ez utóbbi vallomást azonban már óvatosan kell kezelni: lehet, hogy a lincselő tömeg egy résztvevője, a maga és a tett mentségére, találta ki az öngyilkosság elkövetését. Minden esetre már akkor, a jelenlevők - és elkövetők - számára is nyilvánvaló volt tettük törvénytelensége. Az szükséges, de mellőzőtt eljárást, így utólag próbálták pótólni: vallomásokat vettek fel Dancs Mihályné boszorkányságáról. Természetesen az utólagos bizonyítást nem fogadta el a felettes hatóság, így került sor a körülmények pontos kivizsgálására.

Le kell szögezni, a kor embere számára a boszorkányság valódi, talán az egyik legsúlyosabb, bűntett volt, emiatt nem a vád ténye, hanem a megtorlás módja érdemel figyelmet. E gyors, tragikus és a 150 évvel későbbi vadnyugatra jellemző lincselés, a kisközösség megbomlott rendjét volt hivatva helyreállítani. Ugyan kisvárosi de életmódjában és gazdasági helyzetében - a lakosság túlnyomó része gazdálkodik - inkább falusias társadalom heves reakciója az együttélési szabályok merev norma-rendszerére, a társadalmi konfliktusok kezelésének agresszivitására vet fényt. A vadnyugattal ellentétben itt nem kell most kialakítani az együttélés szabályait és a természet legyőzésének napi kényszere sem indokolja a páratlan kegyetlenséget. Úgy tűnik a gonosz feltételezett léte, és ezeknek kontrolálhatatlan szövetségesei késztetik a közösséget az azonnali, mégpedig az általános törvényeket semmibevevő, fizikai megsemmisítésre. Minden közösségnek joga meghatározni a rossz, az oda nem tartozás fogalmát és ennek megfelelően eltávolítani tagja közül az oda nem illőeket. A boszorkányság egy ilyen vád, és a normák peremén, a helyi hierarchia alján élő személyekre hull, a közösség különös intoleranciájáról téve tanúbizonyságot. A modernizáció útján éppen elinduló társadalom, súlyos örökséget vesz ezzel a nyakába.

Forrás:http://www.facebook.com/groups/113298012133448/permalink/195572917239290/